Égen - Földön - Föld alatt

  A hivatalnokok már most elkezdhetik a készülődést a marsi vízumok kiadására: egy új kutatás eredményei szerint maximum 4 évig tarthat az oda-vissza út, ha nem akarjuk, hogy a sugárzás jelentősen lerövidítse az utas életét. A földi élet a magnetoszféránk és a légkörünk védelmében fejlődött, ezek nélkül a Napból és a világűrből érkező sugárzás könnyen végzetes hatásúvá válna. Egy orosz–amerikai kutatócsoport azt számította ki , hogy mikor érdemes útnak indítani egy emberekkel teli űrhajót a Marsra ahhoz, hogy a lehető legkevesebb káros sugárzás érje őket, s mennyi időt vehet igénybe egy ilyen utazás különböző védelem mellett. Azt talán mindannyian tudjuk, hogy a Földet (és a Naprendszer más égitestjeit) érő sugárzás kétféle eredetű lehet: a Napból érkező a naptevékenység maximuma idején a legerősebb, míg a galaktikus eredetű nagyenergiás részecskékből álló kozmikus sugárzás ekkor a legkisebb, hisz a helioszféra ilyenkor jobban visszatartja őket. Naptevékenységi minimum idején

  A hőkamerás képen jól látni, hogy a madár csőre és lába mennyivel melegebb a környezetnél - e szervek a hőszabályozásban is fontos szerepet kapnak. A klímaváltozás kapcsán legtöbbször az merül csak fel, hogy az ember miként birkózik meg vele, azonban az állatvilágnak ugyanúgy feladatot jelent ez. Egy újonnan született kutatás alapján a maguk lehetőségei szerint ők is igyekeznek alkalmazkodni. Régóta tudjuk, hogy ugyanazon állat hidegebb égövön nagyobb termetű, melegben kisebb – ez a Bergmann-szabály. Szintén ismert, hogy az állati „függelékek”, mint például a láb, a farok, a fül, a testhez arányítva annál nagyobbra nőnek, minél melegebb éghajlaton él az adott állat, erre talán a legextrémebb példa a sivatagi róka füle – ez az Allen-szabály. Hasonló jellegű pl. a madarak csőre is, ezek a testrészek az állat testhőmérsékletének szabályozásában létfontosságú szerepet töltenek be. Mivel a melegvérű állatoknál a biológiai folyamatok során folyamatosan rengeteg felesleges hő termelődik,

  Örvös jakobinuskolibri hím és hagyományos tollruhás tojó Egy bájos latin-amerikai madár, az örvös jakobinuskolibri ( Florisuga mellivora) hímjei élénk metálkék, metálzöld és fehér mintázatukkal iskolapéldái a hím madarakra jellemző díszes külsőnek. A faj tojói alapesetben fakóbb, zöldes-drappos-fehéres tollruhában járnak, ám nem egységes a színviláguk, számos változatuk létezik, e változatok sokféleség e eleinte zavarokat is okozott a madárfaj azonosításában. A legtöbb tojóra jellemző a fentebb említett színösszeállítás, azonban az arányok ezek közt változóak, némelyik egészen meleg mohazöld, míg mások fémes smaragdzöldet viselnek, sőt, ezen a változatosságon túl egy részük a hímekével egyező élénk színeket visel. Ez utóbbiakról gyakran csak a tojásrakás és költés idején derül ki, hogy tojók! Már egy 1950-ben készült, e madárfajt is bemutató tanulmányban a színváltozatok felsorolása mellett külön hangsúlyozták a hímnek látszó tojók esetében, hogy a színezetük ellenére tojók. A

  Különös egybeesést találtak a brit columbiai őslakos nyelvek és az ott élő grizzlik genetikai összetétele közt. Vajon csak egybeesés, vagy lehet valami kapcsolat a két, független dolog közt? Egy nemzetközi kutatócsoport , amelynek munkáját a kanadai őslakosok is nagyban segítették, megpróbált utána járni annak, hogy vajon honnan és miért költöznek Brit Columbia (BC) medvéi a part közeli szigetekre, ehhez 11 éven át zajló genetikai felmérést végeztek. A medvék génvizsgálatához szőrcsapdákat állítottak az állatok élőhelyein, amelyekhez közel jutva a medve bundájából egy-egy adag rátapadt, s később e szőrökből végezték el a DNS-elemzéseket. A természetvédelmi irányelvek meghatározása céljából kíváncsiak voltak, vajon milyen rokoni viszonyok állnak fen a medvék közt. E vizsgálatok során derült ki, hogy a medvék három csoportra oszthatóak a DNS-ük alapján, s e csoportok földrajzi elkülönülését semmiféle topográfiai akadály nem magyarázza, nincsenek a génáramlást meggátolni képes fol

  A világ jelenlegi legészakibb, egyelőre névtelen szigete. Az északi sarkvidék szigeteiről tudjuk, hogy hol újak születnek, hol eltűnnek a korábban megvolt szárazulatok, s e változások a tengerszint változásai mellett számos egyéb folyamatnak is köszönhetőek. 1978-ban fedezték fel a Kaffeklubben-szigettől északra azt a picinyke szigetet, amit aztán Oodaaq névre kereszteltek el, mivel a szigetecske Grönland északi végénél található, ezért a név is grönlandi, egy felfedező-vadász neve után, a sziget pedig dán fennhatóságú. Oodaaq 50×50 méteres és kb. 1 méterrel „magasodott” a tengerszint fölé, jórészt kavicsból, homokból és üledékből állt, a legnagyobb „sziklája” 30 centis volt. A szigetecske tehát gyakorlatilag nem volt egyéb egy halom kavicsnál, ami kissé kilóg a tengerből, egy próbaásás során 30 centis mélységében már fagyott volt a talaja. Az élővilága néhány mohacsomóra korlátozódott, Az apró szigetecskét a következő két évben még felkeresték, illetve látták a dán földmérő szakem

  A mesterséges fény káros hatását régóta ismerjük, egy új, Anglia déli részén végzett kutatásban kimondottan a LED-es közvilágítás és a lepkék közti összefüggéseket vizsgáltak. 26 olyan helyszínt vizsgáltak meg, amely kivilágított utak mentén lévő füves vagy bokros-sövényes terület, s ugyanennyi, a világítástól több mint 60 méterre lévő, gyakorlatilag kivilágítatlan helyszínnel hasonlították össze őket. Ugyan a rovarállomány teljességét érinti a hanyatlás, a kutatók a rengeteg adattal rendelkező (éjjeli) lepkéket szemelték ki, ezek az állatok különösen fontos és összetett ökológiai szerepűek, nemcsak beporzókként, hanem számos gerinces és gerinctelen állat táplálékaként is meghatározó elemei a környezetnek, e komplex szerep miatt pedig hanyatlásuk tovagyűrűző hatású is. A kutatók a helyhez kötött életmódú hernyókat vonták vizsgálat alá, részint azért, mert könnyebb velük, mint a repkedő imágókkal, részint pedig azért, mert így a fejlődésükre kifejtett hatást is felmérhették. Fűhál

  Az utolsó óriás-nyírási (megathrust) földrengés, amely a Cascadia alábukási régióban kipattant, 1700-ban volt, 9 magnitúdós becsült erősséggel. Az oregoni partok közelében, Newporttól kissé délre, South Beach területén egy öreg duglászfenyő-erdőben évgyűrűket vizsgált egy NOAA-vezette amerikai kutatócsoport , s 37 idős fa 1700 körüli növekedési jellegzetességeit mérték fel, amelyekből a rengést követő cunami helyi hatásaira lehetett következtetni. A fák a jelenkori óceánparttól 1,2 km távolságban állnak, a Mike Miller Parkban, s valami csoda folytán nem vágták még ki őket az elmúlt évszázadokban. A terület tektonikai térképe, s a kiragadott, kinagyított rész a Newporttól délre eső South Beach-csel, ahol az alig észrevehető fehér pötty jelzi az idős fák élőhelyét. A rengés közvetlen hatásainak nyomai (talajfolyósodás, csuszamlások) meglehetősen ritkák az oregoni partvidéken, feltehetően a térség jelentős csapadéka, a víz eróziós ereje tüntethette el ezeket. A rengés modellezésébő