Duglászfenyőkbe rejtett cunami

 

Az utolsó óriás-nyírási (megathrust) földrengés, amely a Cascadia alábukási régióban kipattant, 1700-ban volt, 9 magnitúdós becsült erősséggel. Az oregoni partok közelében, Newporttól kissé délre, South Beach területén egy öreg duglászfenyő-erdőben évgyűrűket vizsgált egy NOAA-vezette amerikai kutatócsoport, s 37 idős fa 1700 körüli növekedési jellegzetességeit mérték fel, amelyekből a rengést követő cunami helyi hatásaira lehetett következtetni. A fák a jelenkori óceánparttól 1,2 km távolságban állnak, a Mike Miller Parkban, s valami csoda folytán nem vágták még ki őket az elmúlt évszázadokban.

A terület tektonikai térképe, s a kiragadott, kinagyított rész a Newporttól délre eső South Beach-csel, ahol az alig észrevehető fehér pötty jelzi az idős fák élőhelyét.

A rengés közvetlen hatásainak nyomai (talajfolyósodás, csuszamlások) meglehetősen ritkák az oregoni partvidéken, feltehetően a térség jelentős csapadéka, a víz eróziós ereje tüntethette el ezeket. A rengés modellezéséből azonban arra következtetnek a szakemberek, hogy igen erős rázkódással járhatott, amelyet az évgyűrűkön fel lehet ismerni. Számos nagy rengésnél a fák elferdültek, s a rengések utáni időszak évgyűrűin ennek korrekciója, a fák visszaegyenesedése ismerhető fel. Emellett az évgyűrűk növekedésében is valószínűleg látható nyoma lehet a rengésnek és a cunaminak, ilyet pedig eddig nem nagyon vizsgáltak Oregonban (leginkább csak klíma-rekonstruáló vizsgálatok voltak).

A South Beach fenyvesének idős fákból álló része egy olyan erdőt alkotott a rengés idején, ahol jelentős versengés zajlott a fák közt, így a rengés miatt elpusztult, legyengült fák helyére törők is jól jelezhetik a kérdéses időszakot. Szintén meg kell látszania annak, hogy a cunami miatt egyes, a katasztrófát túlélő fák legyengültek, ám az eseményt követően lassult a növekedésük. Ez utóbbi nyom volt az, amelyre legnagyobb mértékben számítottak a kutatók.

Az érintett terület öreg fákkal

1700. január 26-án helyi idő szerint este 9-kor csapott le a rengés, amelyet 10-12 méteres helyi cunami követett. A rengéskor mérhető gyorsulás az oregoni partoknál 0,5-1,2g közti lehetett a modellszámítások szerint, vagyis igencsak erős rázkódást élt át a vidék. A part menti erdőket a talajsüllyedés miatt sokfelé elárasztotta a tenger, a rönköket, gyökereket mind a mai napig meg lehet találni Oregonban és Washingtonban.

A kutatók modellezték egyrészt a cunami partra kifutó vízmagasságát, másrészt a hullám sebességét, s ehhez hozzászámították a rengést követő süllyedést is, majd a terület domborzati modelljére vetítették a cunami okozta elárasztást. A South Beach területén a maximális vízmagasság 17 méter volt, és 2-10 m/s hullámsebességgel futott ki a partokra a cunami, ezek az adatok pedig arra utaltak, hogy a fákon bizonyosan találni lehet a cunamira utaló jeleket. A vizsgált erdőrészen maximum 10 métert érhetett el a cunami hullámának vízmagassága, de volt olyan modellfutás is, amelyben jelentéktelen volt a kicsapó víz. A cunamik vize normális esetben hamar visszazúdul a tengerbe, azonban kérdéses területen van egy mélyebb rész, ahol feltehetően megült a kicsapó tengervíz. A korabeli körülmények tehát nem túl egyértelműek.

A maximális kifutó vízmagasság (bal oldalon) és a vízáramlás sebessége (jobb oldalon)

A vizsgált évgyűrű-mintákat a kutatók összevetették a partvidéken másutt, a cunamiban biztosan nem érintett helyen nőtt fákéval, s ezekből kiderült, hogy a vizsgált partközeli fák növekedése ezekéhez képest, 1, maximum évre, kis mértékben lelassult az 1700-as eseményt követően. Azonban ez a lassulás nem volt jelentős, a fák elmúlt 3 évszázadának növekedési mintázatában voltak ennél jobban kiugró idők is, amelyek oka feltehetően egyszerű időjárási változékonyság.

Ugyan a tapasztalt évgyűrű eltérések kisebbek, mint a kutatók eredetileg várták volna, ám kimutathatóak, s a kutatók ebből arra következtettek, hogy az elképzelés helyes: lehetséges az évgyűrűkből az egykori nagy rengések és az ezeket követő cunamik hatására következtetni. Úgy vélik, a módszer alkalmas arra, hogy a cunamimodellek helyességét ellenőrizni lehessen a fák segítségével. A kutatók terveznek még egy izotópelemzést is, amelyből azt esetleg ki tudják szűrni, hogy az érintett fákban a tengervíz-elárasztás kémiai jeleket hagyott – a 2011-es japán Tohoku-rengést követő cunamit túlélt fákhoz hasonlóan.