Égen - Földön - Föld alatt

  A hivatalnokok már most elkezdhetik a készülődést a marsi vízumok kiadására: egy új kutatás eredményei szerint maximum 4 évig tarthat az oda-vissza út, ha nem akarjuk, hogy a sugárzás jelentősen lerövidítse az utas életét. A földi élet a magnetoszféránk és a légkörünk védelmében fejlődött, ezek nélkül a Napból és a világűrből érkező sugárzás könnyen végzetes hatásúvá válna. Egy orosz–amerikai kutatócsoport azt számította ki , hogy mikor érdemes útnak indítani egy emberekkel teli űrhajót a Marsra ahhoz, hogy a lehető legkevesebb káros sugárzás érje őket, s mennyi időt vehet igénybe egy ilyen utazás különböző védelem mellett. Azt talán mindannyian tudjuk, hogy a Földet (és a Naprendszer más égitestjeit) érő sugárzás kétféle eredetű lehet: a Napból érkező a naptevékenység maximuma idején a legerősebb, míg a galaktikus eredetű nagyenergiás részecskékből álló kozmikus sugárzás ekkor a legkisebb, hisz a helioszféra ilyenkor jobban visszatartja őket. Naptevékenységi minimum idején

  A hőkamerás képen jól látni, hogy a madár csőre és lába mennyivel melegebb a környezetnél - e szervek a hőszabályozásban is fontos szerepet kapnak. A klímaváltozás kapcsán legtöbbször az merül csak fel, hogy az ember miként birkózik meg vele, azonban az állatvilágnak ugyanúgy feladatot jelent ez. Egy újonnan született kutatás alapján a maguk lehetőségei szerint ők is igyekeznek alkalmazkodni. Régóta tudjuk, hogy ugyanazon állat hidegebb égövön nagyobb termetű, melegben kisebb – ez a Bergmann-szabály. Szintén ismert, hogy az állati „függelékek”, mint például a láb, a farok, a fül, a testhez arányítva annál nagyobbra nőnek, minél melegebb éghajlaton él az adott állat, erre talán a legextrémebb példa a sivatagi róka füle – ez az Allen-szabály. Hasonló jellegű pl. a madarak csőre is, ezek a testrészek az állat testhőmérsékletének szabályozásában létfontosságú szerepet töltenek be. Mivel a melegvérű állatoknál a biológiai folyamatok során folyamatosan rengeteg felesleges hő termelődik,

  Örvös jakobinuskolibri hím és hagyományos tollruhás tojó Egy bájos latin-amerikai madár, az örvös jakobinuskolibri ( Florisuga mellivora) hímjei élénk metálkék, metálzöld és fehér mintázatukkal iskolapéldái a hím madarakra jellemző díszes külsőnek. A faj tojói alapesetben fakóbb, zöldes-drappos-fehéres tollruhában járnak, ám nem egységes a színviláguk, számos változatuk létezik, e változatok sokféleség e eleinte zavarokat is okozott a madárfaj azonosításában. A legtöbb tojóra jellemző a fentebb említett színösszeállítás, azonban az arányok ezek közt változóak, némelyik egészen meleg mohazöld, míg mások fémes smaragdzöldet viselnek, sőt, ezen a változatosságon túl egy részük a hímekével egyező élénk színeket visel. Ez utóbbiakról gyakran csak a tojásrakás és költés idején derül ki, hogy tojók! Már egy 1950-ben készült, e madárfajt is bemutató tanulmányban a színváltozatok felsorolása mellett külön hangsúlyozták a hímnek látszó tojók esetében, hogy a színezetük ellenére tojók. A

  Különös egybeesést találtak a brit columbiai őslakos nyelvek és az ott élő grizzlik genetikai összetétele közt. Vajon csak egybeesés, vagy lehet valami kapcsolat a két, független dolog közt? Egy nemzetközi kutatócsoport , amelynek munkáját a kanadai őslakosok is nagyban segítették, megpróbált utána járni annak, hogy vajon honnan és miért költöznek Brit Columbia (BC) medvéi a part közeli szigetekre, ehhez 11 éven át zajló genetikai felmérést végeztek. A medvék génvizsgálatához szőrcsapdákat állítottak az állatok élőhelyein, amelyekhez közel jutva a medve bundájából egy-egy adag rátapadt, s később e szőrökből végezték el a DNS-elemzéseket. A természetvédelmi irányelvek meghatározása céljából kíváncsiak voltak, vajon milyen rokoni viszonyok állnak fen a medvék közt. E vizsgálatok során derült ki, hogy a medvék három csoportra oszthatóak a DNS-ük alapján, s e csoportok földrajzi elkülönülését semmiféle topográfiai akadály nem magyarázza, nincsenek a génáramlást meggátolni képes fol