Újabb újkőkori pestises leletet találtak

 

Az RV 2039 alsó állkapcsa

Az új, lettországi (Riņņukalns) felfedezés esetében régiDNS vizsgálattal közelebb jutottak a kutatók a pestis eredetéhez is. Két éve egy 4900 éves svéd maradványból kivont Yersinia pestis jelentette a legrégebbi nyomot, a friss kutatás 5300-5050 éves adatokról számolt be.

A kutatók az RV 2039 jelű férfit vizsgálták, aki 20-30 éves korában hunyt el, és még az 1800-as évek végén kerültek elő a maradványai a mai Lettország területén (egy fiatal lányéval együtt). A csontok ezt követően Németországba kerültek, Rudolf Virchow-hoz vizsgálatra, majd hosszú időre eltűntek, végül 2011-ben a Virchow által alapított antropológiai intézet gyűjteményben kerültek elő (vagyis végig itt voltak). Eztán még két ember sírját tárták fel az eredeti lelőhelyen, akik feltehetően ugyanazon vadászó-halászó-gyűjtögető csoport tagjai lehettek, majd mindegyik maradvány korát meghatározták radiokarbonos módszerrel, s 5300-5050 évvel ezelőttinek találták őket.

A kutatók most ezen maradványok fogaiból és sziklacsontjaiból vontak ki DNS-maradványokat (sziklacsont őrzi meg legjobb állapotban a DNS-t eddigi tapasztalataink szerint), és különféle kórokozókra szűrték a kinyert adatokat. Ekkor derült ki, hogy az RV 2039 csontja pestisbaktérium-DNS-t hordozott! Ez eddig a legkorábbi pestis-DNS, és az első, amely egy vadászó-gyűjtögető csoport tagjához köthető. (Az eddigi rekorder egy 4900 éves női maradvány volt, aki a tölcséres szájú edények kultúrájának képviselője volt, és már letelepedett földműves.)

Új feltárások a Riņņukalns lelőhelyén

Az RV 2039 mintájának szekvenálását követően találtak rá a Y. pestis DNS-töredékekre, ráadásul a régiDNS-re jellemző sérülések, hibák voltak benne jelen, az ilyen hibák, sérülések a modern kori szennyeződésekre nem jellemzőek. (A genetikai nyomok mellett proteomikai felmérés is készült, s ez megerősítette a pestist, a Y. pestis-re jellemző 3 különböző peptidet is azonosítottak.) Eztán már e baktériumra koncentráltan össze is állították a töredékekből kinyerhető genomot, és nekiálltak azt ellenőrizni, hogy milyen jellemzői voltak az 5000 éves kórokozónak. Mint kiderült, hiányzott belőle egy, a későbbi baktériumban meglévő, virulenciát növelő ymt faktor, azonban más, a bronzkori pestisbaktériumokban meglévő virulencia-befolyásoló szakaszok már nem hiányoztak belőle. Emellett az RV 2039 pestisbaktériumából még hiányzott az az 1000 évvel később kialakuló adaptáció, amelynek révén a bolhák az állat-ember kapcsolaton keresztül aktív terjesztőivé váltak a betegségnek. Ez a lépés alapvető volt a pestis evolúciójában, mivel ennek köszönhetően válhatott a betegség nagy halálozási arányúvá (a bolha elhagyja a halott alanyt és újat keres, ahonnan vért szívhat – közben átadva a kórokozót, ez pedig evolúciós nyomást fejtett ki a baktériumra).
Könnyen lehet, hogy az RV 2039 még közvetlenül egy rágcsálótól kapta el a pestist annak harapása révén (szeptikémiás pestis, ilyen ma is van, pl. a közép-ázsiai hagyományos életmódú emberek közt, akik a tiltások és az állat védettsége ellenére is vadásszák az ott élő mormotákat.)
Az RV 2039-ben talált pestis-DNS maradványok nagy száma miatt feltehetően jelentős mennyiségű baktérium lehetett az illető ember szervezetében, ám egérkísérletekből ismert, hogy ez fordított összefüggésben van a virulenciával: minél több a halál idején a baktérium, annál kevésbé virulens. Bár nem tudni, hogy ez az összefüggés az ennyire ősi Y. pestis esetére is igaz-e, és azt semmiképp sem jelenti, hogy az adott egyénre nézve ártalmatlan volt.
Azt azonban érdemes hozzátenni, hogy az e korszakból feltárt pestises esetek egyediek, elszigeteltek voltak. Kb. 2000 év alatt Eurázsia területén talált leletek közül csak mintegy tucatnyi pestises ismert, így elhamarkodott lenne egy ősi pestis-világjárványról beszélni. Nagyon valószínű, hogy csupán elszigetelt esetek fordultak elő.

A filogenetikai vizsgálat után a molekuláris óra segítségével meghatározott változások a Y. pestis evolúciójában

A filogenetikai összehasonításokban (278 Y. pestis genom, illetve 1 Y. pseudotuberculosis genom összevetésével) az derült ki, hogy a lett férfiból kivont 5000 éves baktériumváltozat rendkívül közel állt az ős-pestisbaktériumhoz, minden eddig elemzettnél régebbi változat volt, s az első, 7100 éves elágazást képviselte, amely kb. 300 évvel azt követően jött létre, hogy a Y. pestis elvált a Y. pseudotuberculosis-tól (7400 éve). Az adatok alapján az RV2039-ben azonosított pestisbaktérium az eddig ismert legősibb állapotú volt

Az emberi DNS-ek elemzése szerint az egy helyen feltárt személyek közt nem állt fenn rokoni kapcsolat. Mindannyian ahhoz a vadászó-gyűjtögető népességhez tartoztak, amelyek a Fekete- és Kaszpi-tenger környéki sztyeppéktől a Balti-tengerig terjedő területen éltek.

A bronzkori pestises esetek helyszínei (az adott egyén korával), ebben a mostani elemzés nincs még benne.

Az RV 2039 a pestis egy olyan korai törzsének evolúciós állomását jelenti, amely azután kihalt. Ezen egyén és a kicsit fiatalabb svéd földműves pestisbaktériuma mellett e régióban (svéd, észt, litván területen) még négy igen ősi változata ismert a kórokozónak. A kutatók szerint ez jelentős halmozódásnak tekinthető.
Az RV 2039 izotópelemzése alapján a Balti-tenger vidékére jellemző jegyeket mutatott, vagyis az illető itt élhetett és itt táplálkozhatott, azonban a népessége genetikai gyökerei a kelet-európai sztyeppékhez kötik, a 6000 évvel ezelőtt ott vándorló csoportokkal rokonítható. A Riņņukalns lelőhelye a régészeti adatok alapján amolyan kulturális átjáró volt, összeköttetésben állt a folyórendszereken át a kelet-európai területekkel.
A Riņņukalns vadászai gyakran fogtak hódot, amelyről ismert, hogy hordozza a Y. pseudotuberculosis-t, és bár a jelenlegi ismereteink mást mutatnak, ez egy olyan összefüggés is lehet a pestis kialakulása kapcsán, amelyet még nem ismerünk.