Meteoritkeresés drónnal?

 

A becslések szerint évente mintegy 500 zuhanó kődarabka éli túl a légkörünket s pottyan a felszínre, azonban alig 2%-ukat találjuk meg. Bár a jelentős részüket nem lehetne előkeríteni, mivel az óceánokba vagy elérhetetlen helyekre hullottak, vagy amelyek tanúk nélkül értek földet, azért bőven volna még mit megtalálni.

Az újabb technológiák ugyan segítenek, így pl. doppler radarral (amellyel az időjárási eseményeket is vizsgálják) követni lehet a hullásokat, valamint számtalan meteorfigyelő kamerahálózat működik már világszerte, nem beszélve az autós és a biztonsági kamerák sokaságáról, amelyek szinte minden pillanatot rögzítenek. Ezek segítségével növelni lehet a sikeres meteoritkeresések arányát.

Azonban vannak még további lehetőségek is: egy, a híres Peter Jenniskens-t is magában foglaló kutatócsoport drón és gépi tanulás segítségével keresné meg a meteoritokat. (A tanulmány szabadon hozzáférhető formában itt olvasható.)

A drón előre programozott útvonalon bejárja a meteorithullás számított szórási mezőjét, végigfotózza a területet, majd a felvételeket a gépi tanulás segítségével elemzik, s eldöntik egy látott kavicsról, hogy az vajon meteorit-e vagy sem. (Ez távolról sem oly egyszerű, mivel nem minden, a felszínen heverő sötét kődarab meteorit, és nem is minden meteorit sötét.)

A kutatók számos alkalommal tesztelték a módszert már, többek közt egy 2019-es feltételezett nevadai hullásnál. E tesztek sorozata alatt kiderültek azok a hibák, amelyeknek köszönhetően a nem meteorit kődarabok közül is számosat annak minősített az eljárás, viszont az is kiderült, hogy a meteoritokat mind megtalálta. A tapasztalatok alapján változtattak a felismerés módszerein, ám még mindig van javítani való.

A betanításhoz használt képek

A projekt legnehezebb része a betanítás, mivel számtalan meteorit-típust számtalan felszín-típuson meg kell tudni különböztetni. Ehhez sok ezer különféle fotóra volt szükség, ezek egy részét az internet segítségével gyűjtötték össze, és emellett saját meteoritok terepi kihelyezésével „beállított” képeket is készítettek, így sikerült minimálisra csökkenteni a hamis pozitív találatok számát. Kiderült, hogy mik a módszer gyenge pontjai: a kamera felbontása, a drón által tartott felszín feletti magasság, illetve a betanítás során használt meteoritok csekély száma. Ezek azonban mind javíthatóak, persze ideális lenne lézeres magasságmérővel felszerelt drónt használni, amire komolyabb fényképezőgép is applikálható.

A drónos technika abban jelenthet nagy előrelépést, hogy egy-egy hullásból milyen gyorsan és mennyi meteoritot tudnak megtalálni. A gyorsaság abból a szempontból fontos, mert a frissen hullott meteoritban a földi folyamatok még nem (vagy csak egészen kicsit) tettek kárt, a mennyiség kérdése pedig önmagáért beszél. (Egy-egy meteoritdarabka hagyományos módszerű megtalálásához 100 munkaóra szükséges.)
A kutatók különösen azokat a kisebb hullásokat céloznák majd meg az új módszerrel, amelyre a meteoritvadászok nem mozdulnak rá; ezek a kis hullások jóval gyakoribbak, ám nehezebben felkutathatóak, egy sok négyzetkilométeres területen is csak néhány, 1-2 centis darabot lehet előkeríteni.

Ezek az apró meteoritok azonban nagyban növelhetik az ismereteinket azokról a kisbolygókról, amelyekről erednek (a meteorészlelésekből számított pályaadatok segítenek), az összetételük hozzánk érkezett meteoritok útján való vizsgálata a Naprendszer történelemkönyvéhez ad újabb és újabb oldalakat. Az egyre többek által sajnálatosan hasztalannak minősített alapkutatás mellett persze gyakorlati haszna is van ezeknek az összegyűjtött információknak: egy-egy típusba tartozó, vagyis bizonyos eredetű és összetételű nagyobb aszteroida-törmelékek Földünkhöz tett hívatlan látogatása esetében kiszámíthatóak például egy légköri robbanás energiái, így a lehetséges károkozás.