Eszközhasználó jegesmedvék?
Charles Francis Hall 1865-ben kiadott sarkvidéki útirajzából egy ábra az eszközhasználó jegesmedvéről.
Az 1700-as évektől kezdődően terjedtek olyan információk, amelyek szerint a jegesmedvék időnként kövekkel vagy jégtömbökkel ütötték agyon a rozmárokat. Az északi sarkvidéken járó utazók, felfedezők az inuit vezetőiktől többször hallották ezt a történetet. Vajon ez csak őslakos legenda, vagy valós alapja is lehet? Egy kanadai kutatócsoport gyűjtötte össze a témában elérhető információkat, beleértve a modern kori megfigyeléseket is.
No de miért is lenne szüksége a hatalmas és félelmetes jegesmedvének szikladarabra ahhoz, hogy végezzen egy rozmárral? A rozmárok koponyája rendkívül vastag csontozatú, az állat maga több mint egy tonnás (egy hím jegesmedve ennek csak a fele), ráadásnak hatalmas agyarai különösen veszélyessé teszik, nem egy esetben a rozmár-jegesmedve párharcból a medve húzza a rövidebbet. Épp ezért ritkák is a direkt támadások.
A medvék értelmi képességei kiválóak, ezt a megfigyelések és az állatkerti állatok viselkedése alátámasztja. Egy japán állatkert jegesmedvéje, GoGo esetében is megfigyeltek eszközhasználatot, először 10 éve, az állat a magasban felfüggesztett eleséget különböző tárgyak segítségével igyekezett elérni. GoGo gondozói eredetileg csak a medve környezetét és életét akarták változatosabbá, izgalmasabbá tenni a különböző tárgyakkal és a felfüggesztett eleséggel, ám a medve túlszárnyalta a képességeiről alkotott elképzeléseket. Egyes tárgyait feldobálta a hús felé, mígnem sikerült levernie, más tárgyakkal pedig közvetlenül piszkálta a húst, e módszereivel alig 5 perc alatt megszerezte a csemegét. Az állat azóta is lepiszkálja a húst, vannak kedvenc eszközei is ehhez. Más állatkerti jegesmedvék esetében nem ismert hasonló eszközhasználat.
Modern kori természetes élőhelyi megfigyelések is vannak. Egy kutató a kanadai sarkvidéken élvefogó csapdákat állított fel a jegesmedvék számára, hogy azokat megvizsgálhassa. A medvék azonban rendre köveket tettek a csapdákba, megakadályozva ezzel saját maguk rabul ejtését, miközben a csapdában lévő hús csalétekhez hozzáfértek. Ezt ugyan csak a nyomok árulták el (vagyis nem látták magát a medvét), ám ezekből úgy tűnt, a medve kb. 2 méter távolságból dobott egy követ a csapda rugós szerkezetére, ezzel elsütve a csapdát.
Egy másik kutató egy inuit vezetővel járta a sarkvidéket, amikor egy helyi vadász elmondta, hogy a jegesmedve a fókákhoz úgy igyekszik hozzáférni, hogy a jégen lévő légzőnyílásaiknál egy-egy nagyobb jégdarabbal feltöri a jégréteget, s egy friss ilyen eset helyszínét meg is látogatták. Ott egy kb. 20 kilós jégtömböt találtak, amelyet kb. 6,5 méterre lévő nagyobb jégtáblából tört le a medve és hozott ide. Az nem volt világos, hogy ez esetben mire használhatta a medve a jeget, próbálhatta vele a légzőnyílást megnagyobbítani, esetleg a fókát fejbe verni, de az se kizárt, hogy csak a sikertelen vadászat miatti dühében „tombolt” vele.
Egy grönlandi inuit vadász egy jegesmedve esetében szintén jégtömb használatát figyelte meg, itt azonban a medve képes volt megölni a kiszemelt rozmárt, amikor az felbukkant a légzőnyílásban. A medve akkora csapást mért az állat fejére, hogy az a szájától a tarkójáig felrepedt, majd eztán elhúzta a légzőnyílás közeléből a rozmárt. A medve csak akkor hagyta el a helyszínt, amikor meglátta a közeledő inuit vadászokat. Szintén grönlandi inuitok számoltak be arról, hogy egy jegesmedve anya két kölykének jégből formált egy „labdát”, amellyel azok játszottak, lejtőkön gurigatták le.
A korábbi évtizedekben, bár sok nyugati kutatónak volt tudomása ezekről a beszámolókról, a legtöbb esetben kézlegyintéssel legendáknak titulálták ezeket, vagy egyszerűen megbízhatatlannak nevezték az őslakosokat (ez a világ minden táján élő őslakosokkal szemben jellemző felsőbbrendű gondolkodás volt). Rendkívül kevés olyan kutató volt az elmúlt évszázadokban, aki egyáltalán embernek tekintette az őslakosokat, és csak az utóbbi pár évtizedben kezdik komolyan venni a hasonló beszámolóikat. A mostani tanulmány szerzői évtizedes személyes kapcsolatban állnak sarkvidéki terepi kutatásaik miatt az őslakosokkal, és tisztában vannak azok természetismereti, állati viselkedés ismereti tudásával. A kanadai jegesmedve-szakértők (köztük a világ élvonalát képviselő Dr. Ian Stirling) úgy vélik, hogy az inuit legendák nem csupán legendák, hanem valós megfigyelések voltak. A részletes gyűjteményt az Arctic c. szakfolyóiratban olvashatjuk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése