Jártak-e maorik az Antarktisz közelében?

 

Rövid válasz: igen erősen kétséges.
Hosszabb válasz: egy újonnan közzé tett kutatás szerint igen. No de mit is tudunk erről a rejtélyes útról, amely vagy ezer évvel megelőzte a fehérekét?

Priscilla Wehi (aki természetvédelemre szakosodott biológus) és a kutatócsoportja a maori szájhagyományok, történetek, faragványok, díszek és hasonlók, a népcsoport európaiak előtti tudása-kultúrája összessége, valamint korábban e témában született tanulmányok, illetve szürke irodalom (hivatalosan nem megjelent mű, tanulmány vagy kutatás) alapján készített saját tanulmányában arra jutott, hogy a maorik már ezer évvel az európaiak előtt meglátogatták a jeges kontinenst, vagy legalábbis annak közvetlen közelségét.

Hui-Te-Rangiora indulási helye és az Antarktika nem voltak túl közel.

Hui-Te-Rangiora, jeles polinéz vezető, utazó, hős, mitológiai alak (bár a polinézeknél a valós ősök és a mitikus személyek közti határvonal eleve erősen elmosott) a 7. században megpillantotta az Antarktisz jéghegyeit. A Cook-szigetekről indult, Új-Zéland (polinézül Aotearoa) úti céllal, azonban elvétette, majd végül megpillantotta a „fehér földet, amely lebegett”. (A tengeren lévő lebegő fehér földet a nyílgyökér lisztjéhez hasonlították a polinézek.) Ez utóbbiakat antarktiszi jéghegyeknek tartják. Nem ő az egyetlen polinéz, akiről a legendák úgy tartják, járt a déli kontinens közelében. A maorik ismerték a sarki fényt, és olyan délről ráadásul, hogy az egész égboltot befedte, mégpedig egy másik utazó, Tamarereti déli útjának köszönhetően, aki megpillantotta a „fehér földet” a maori szájhagyomány szerint. Tamarereti (vagy röviden Reti) útjáról a vele utazó 70 fiatal harcos közül két túlélő számolt be, ebben a kikötésre alkalmatlan fehér jégszirtek szerepelnek, mögöttük hatalmas hegyek, ezeken vulkáni működés jeleit látták, beborította az eget a sarki fény, az égről eltűnt a Nap és egész nap sötét volt, és a Dél Keresztje csillagai (maoriknál ez a Horgony) cirkumpolárissá váltak. Reti az antarktiszi vizeken megfulladt, amikor egy kicsiny halat lenyelt, a testét bebalzsamozva vitték vissza aztán az úti társai. Nem ismert, hogy mikori ez a történet, vagyis mennyire befolyásolták a benne lévő tényeket az elmúlt századok felfedezései.

Nem épp a sarkvidéki vizekre termett hajó

Hogyan jutott el egy polinéz az Antarktisz közelébe? A Csendes-óceán déli részét uraló köráramlat Új-Zéland keleti partjai előtt délnek tart, azonban a szigettől nem messze beleszalad az Antarktiszt körbejáró, a teljes glóbusz körül körbefutó áramlatba. Ez emellett a világ legszelesebb tengerszakasza is, a hajósok körében hírhedt 40-50-60-as szélességi körök övezete, amelyeket rekord erős szelek és rekord magas hullámverés jellemez. Nem volt ez másképp a 7. században sem, sőt, a Drake-átjáró felnyílása óta eltelt évmilliók során egyszer sem, amióta létezik a cirkumpoláris áramlat az antarktiszi vizeken, azóta így van. Ezen az övezeten még egy mitikus polinéz hősnek is kihívás volna átjutni, főként úgy, hogy feltehetően a Cook-szigetekre jellemző kellemes szubtrópusi-trópusi klímához öltözött, és talán elegendő eleséget, vizet se vitt magával a több ezer kilométeres útra.

A polinézek hajói, még a hosszú tengeri utakra készültek sem rendelkeztek védett, zárt kabinnal, csupán a katamarán-jellegű dupla kenuk közti felépítményben volt némi könnyű, nádból épült menedék. Nem kimondottan sarkvidéki vizekre, 15-20 méteres hullámok közé való jármű… Egyszerűen fizikai képtelenség lett volna túlélni egy ilyen utat azokkal a lehetőségekkel, amivel ők rendelkeztek. Nem a hajózási képességükkel volt gond, hanem a fizikai körülményekkel! Emellett érdemes megjegyezni, hogy a maorik, legkorábban csak 1200 körül érkeztek Új-Zélandra, a legkorábbi régészeti nyomuk egy 1314-es vulkánkitöréshez kötött, így 500-600 évvel korábban jó eséllyel még fogalmuk se volt a sziget létezéséről.

Polinézia benépesítése

Ha van alapja a legendának, az fordított irányú „utazás” lehet. Az antarktiszi jéghegyek néha egészen északra is felsodródnak, előfordultak már az Új-Zélandtól délre kb. 500 km-re lévő Auckland-szigeteknél, vagy a kissé távolabb (750km) lévő Antipodes-szigetnél, ahova könnyedén eljuthattak a polinéz kenuk. A legdélebbi maori régészeti leleteket egyébként az Auckland-szigeteken találták. Könnyen lehet, hogy találkoztak jéghegyekkel, és a legendákba ezeket bele is szőtték!

Érdemes figyelembe venni azt is, hogy Tupaia, az a polinéz pap-navigátor, aki Cook kapitánnyal utazott jó ideig, és igen nagy tudással rendelkezett a polinéz hajózásról, mindezek ellenére nem voltak történetei, információi a fagyott régióról.
A polinéz történetek feljegyzésének ideje általában a 19-20. század időszakára esik, és sajnos nagyon sok történet ekkorra már rég nem volt az az érintetlen, eredeti, a fehérekkel való kapcsolat előtti történet, amely igazán számot adhatna e népek múltjáról. Az erőszakos térítés, amellyel a természeti népekhez közeledett Európa, nagyon alapos munkát végzett, és rengeteg értékes „pogány” információ veszett így el, mielőtt a néprajzkutatás virágkorában valakinek eszébe jutott volna feljegyezni, ami még maradt. Ennek ellenére igen sokan kutatják a kiváló polinéz navigációt, ami a Csendes-óceán középső vidékein, a szélrendszereket, áramlatokat jól ismerő hajósok óriási tudásáról árulkodik. Ezt nem is érdemes kétségbe vonni, azt azonban igen, hogy valaha is megjárták volna az antarktiszi vizeket, és onnan még élve vissza is tértek volna, hogy ezt elmeséljék.

Nagyon sok olyan legenda van világszerte, amely valós eseményeken alapul, és számtalan ilyen, esetenként több ezer éves eseményt tudtak már azonosítani a legendák alapján. A most elemezett azonban, nagyon valószínű, hogy nem ezek közé tartozik.
Sajnos a tanulmány, amelyben a kutatócsoport most amellett érvel, hogy igenis megjárták a maorik az antarktiszi vizeket, nem elérhető (vagyis de, csak 53 dollárért kissé aránytalanul drágán), így az állításait nem tudom pontról-pontra, tényszerűen cáfolni. A cáfolatom leginkább a józan paraszti ész és egy csepp tudás alapján, általánosságként készült.
Az őslakos kultúrára szakosodott intézményeket képviselő szakemberektől persze nehéz lenne elfogulatlanságot elvárni, főként úgy, hogy a polinézek tudását évszázadokon át félresöpörte az európai gyökerű népesség. Azonban talán a ló másik oldalára se helyes átesni ez esetben.