Meglepetés a tenger mélyén: nyomot hagynak maguk után a mászkáló szivacsok

 

A tengeri szivacsok rendkívül ősi, primitív állatok, sokak véleménye szerint a ma élő többsejtes állatok ősei, nincs idegrendszerük, és nincsenek mozgásszerveik.
Egy nemzetközi kutatócsoport, amelyet az Alfred Wegener Intézet szakemberei vezettek, a Polarstern kutatóhajón 2016-ban a Jeges-tenger több helyszínén végzett vizsgálatokat a tengerfenék élővilágáról. A felmérés a tengeraljzat 3D-s feltérképezését szolgálta, és a hajó által a mélyben vontatott kamerarendszer képezte ennek műszeres alapját.
A vizsgálatok során nagy felbontású videókat készítettek, s később elemezték őket: ekkor jött a meglepetés: a tengeri szivacsok, amelyekről eddig úgy hittük, a tengerfenékhez rögzülten élnek vagy maximum az áramlattal sodródhatnak odébb, bizony aktívan járnak, ha csak pár centit is évente, de pl. a Karasik-fenékhegynél készült felvételek több mint kétharmadán a szivacsnyomok, és a nyomok végén maguk a szivacsok is megjelentek. Az északi sarkvidék mélytengeri régiójában nincsenek olyan erős áramlatok, amelyek megmagyarázhatnák a szivacsok mozgásának észlelt nyomait, így ezt az állatok aktív mozgása hozhatta létre. Bár egy maroknyi apróbb szivacsfajról ismert volt, hogy felnőttként képesek minimális helyváltoztatásra, a sarkvidéki szivacsokról eddig úgy tudtuk, lárvakoruk lezárultával helyhez kötötten élnek életük végéig.

Felmerül persze a kérdés, egyáltalán minek is változtatják a helyüket a szivacsok? Részben válasz lehet az, hogy így a kedvezőtlen környezeti körülményeket igyekeznek elhagyni, esetleg az utódaikat igyekeznek e módon nagyobb területen szétszórni. Feltehetően különösen fontos lehet az élelemkeresés is egy olyan táplálékszegény környezetben, mint a sarkvidék mélytengeri régiója. A sarkvidék örök jégborítása alatt csak igen kevés szerves törmelék hullhat a tengerfenékre. Az aljzatot beborították a szivacsok támasztékát jelentő spikulák, vagyis azok a hegyes, szilárd tüskék, amelyek az állat „vázát” képezik. A járásuk közben hagyott nyomokat e spikulákon lehetett látni. A nyomok részletes elemzéséből kiderült, hogy a szivacs a nyoma végén nagyon sok esetben egy kisebb magaslaton tartózkodik, vagyis biztosan kizárható, hogy véletlenszerű sodródás, vagy a gravitáció miatti lefelé csúszás okozza a nyomokat.

A térségben igen fontos szivacsok filtráló táplálkozásúak, vagyis a vízből szűrögetik ki a szerves törmelékeket, oldott szerves anyagot, s a szimbionta baktériumaik segítségével alapvető feladatot látnak el a tápanyagok újra elosztásában is. Emellett fizikai jelenlétükkel a halak, rákok számára menedéket, búvóhelyet is jelentenek. A megfigyelések szerint a nyomok maguk is 3D-s felépítésűek, kb. 10 centi vastagságban húzódnak az aljzaton néha méternyi hosszan. Láttak a kutatók az alaposabb szemlélődésre leküldött robotjármű felvételein e szivacsnyom-falak mögé elbújt állatokat, pl. rákokat. Ez azt is jelenti, hogy a szivacsok a mozgásukkal külön ökológiai fülkét hoznak létre a tengerfenéken. Az is elképzelhető, hogy maguk a nyomok a szivacs táplálkozásának a kiterjesztését jelentik, a nyom magába ágyazhatja a szerves törmelékeket, amelyet a szivacs aztán később elfogyaszthat. Ez magyarázatot adna arra is, hogy miért élhet meg ilyen sok szivacs e kietlen területen, s miként nőhetnek egyes példányaik akár egy méteresre is.

Gyakori volt a fehéres színű fiatal szivacsok felbukkanása e nyomok mentén, a nyom egyrészt fizikailag védheti is az ifjoncokat, másrészt így olyan helyen táplálkozhatnak, ahol nem kell a szülővel vetélkedniük a falatokért (a nyitóképen a nyom mentén láthatóak is a kisebb szivacsok világos foltjai).

Kérdéses volt az is, hogy miként képesek aktívan mozogni a szivacsok, amikor például izmaik sincsenek? A kutatók elképzelése a következő: a szivacsok kinyújtóznak a spikuláikon az aljzaton, majd odébb szívják magukat a testük egyik felére, a spikulák egy részét így hátrahagyják, miközben picit haladtak, a becslések szerint néhány millimétert minden nap. Mivel magát a mozgást nem tudták most megfigyelni, a kutatók terve az, hogy visszatérnek a régióba és hosszabb ideig helyben üzemelő kamerát telepítenek a tengerfenékre, amely lefülelheti a mászkálásukat.

Mivel a sarkvidéki „örök” jégtakaró állandó volta a jövőben megszűnhet, ezért különösen fontos ezeknek a rejtett ökoszisztémáknak a megismerése, mielőtt még véglegesen megváltoznának az itteni körülmények. A felfedezésről a Current Biology számolt be.